Újra közöttünk az ősz. Lappang, majd nyíltan a felszínre tör, és kegyetlenül érvényesíti hatalmát. Mindent elmúlat és elpusztít… Mégis kevés dolog fenségesebb nála ezen a világon. Ahogy még egyszer pompába öltözteti a fákat és bokrokat haláluk előtt, az egészen drámai.
Keveset érzékelünk ebből a tragikus szépségből. Főleg a városi szürkeségen át. Nem jutnak be az alapvető impulzusok, eggyé válunk az egyhangú masszával. Nagyon nehéz kiutat találni, kitörni, s az ég felé fordulni. A csípős éjen át figyelni a zavartalan holdvilágot és a csillagokat. És várni az elmúlást, ami megérkezik. De nem mindegy, hogy lelkünk békés-e, avagy zaklatott…
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése