Minden megtörténhet, szoktuk mondani, de magunk sem hiszünk benne igazán. Most mégis bekövetkezett. Minden rossz, ami lehet, pár hét, pár nap, pár óra leforgása alatt megtörtént. Csapatunkat sérülések tizedelik, az emberek zöme a korai és hétközi időpontok miatt nem tud (nem akar?) edzésre járni, ha mégis ott van, nem edz, vagy ha mégis edz, megsérül, mert nem veszi komolyan a bemelegítést, az ütközéseket, az egészet, vagy csak szimplán peches, és éppen azért esik baja, mert belead mindent. Ez történt egy csapattársunkkal is Pécsett, ahol olyan körülmények fogadtak minket, amilyenre senki sem számított. Egész úton odafelé jobbra-balra járkált a busz ablaktörlője, egyre gyorsuló tempóban, mígnem elérte teljesítőképessége maximumát. Az eső nem hagyott alább a meccs helyszínén sem, és ha már ilyenek a körülmények, holmi amerikaifocisták nem léphetnek a PMFC stadionjának pályájára, mert még felszántják, esetleg be is vetik azt sóval. Maradt a stadion melletti edzőpálya, a lakótelepi házak és a domb árnyékában, már ha lehet ilyen ítéletidőben árnyékról beszélni. A pálya rövidebb és "karcsúbb" volt, mint a szabvány, a mészcsíkokat elmosta a víz, aminek a nagyrésze megállt a pálya közepén, áthatolhatatlan akadályt gördítve a labdás emberek elé. A bírók megérkezésükkor közölték, hogy itt játéknak kell lennie, mert nincs időpont, ahová el lehetne napolni a mérkőzést. Ennek megfelelően játékra alkalmasnak mondták a pályát, bemelegítettünk, majd jöhetett az összecsapás. Egy megfáradt, lelkesedését, motivációját kereső csapat nézett szembe a sikerre és revansra éhes hazaiakkal, akik minimum kétszer annyian voltak, mint mi. Passzjáték kilőve, az irányító alig bírja megfogni a labdát, ahogyan én is, ezért a snap nem kevésszer fumble lett. Jönnek hát a futások, a két (akkor még) egészséges futóval. Ám egy sípszó után már csak fájdalmas kiáltásokat lehet hallani, amint azok visszhangoznak a környező épületek falairól. Egy embertől származott mind, aki a lábát szorongatva feküdt a földön, próbált úrrá lenni a fájdalmon, és ki tudja, még min. Mindkét csapat féltérden várta a mentősök ténykedését, akik alig tudtak intézkedni a sár és a folyamatos esőzés miatt. A mentőautót is be kellett tolni, hogy le tudjon menni a pályáról, majd (ki tudja, miért) megvárja a "csereautót", és elvigye végre bajtársunkat a balesetire. Eközben mi izgultunk, és mozogtunk, nehogy "kihűljön az ízület", majd még kevesebb lelkesedéssel, de folytattuk a játékot. És kikaptunk. Közben kidőlt még a védelem két oszlopos tagja is, így a következő, szombati bajnokin alig leszünk elegen. Át kell értékelni. Ezt hallottam. Meg hogy sérülés. Meg hogy eltört. És a fájdalmas arcot, a sárban fekvő sérültet nem lehet elfelejteni. Meg lehet próbálni, de kétlem, hogy sikerül majd. Legfőképp a szenvedő félnek lesz nehéz, mert neki a következő időszak tényleg szenvedés lesz, és nekünk, a csapatnak is, hiszen nem tudjuk pótolni őt, nem lehet. Nehéz, de nem reménytelen időszak következik. Szombaton kiderül, mire vagyunk képesek hazai pályán, sérülésekkel sújtva, motivációt keresve. Reméljük, a buzdító hangok hatására összekapjuk magunkat, fogcsikorgatva küzdünk a győzelemért, a sikerért. Csapatként. #80
