Szakdolgozat és VEN

Örülnöm kéne, felszabadultnak kéne lennem, hiszen egy hatalmas teherrel kevesebb nyomja a vállam. Időben elkészült és leadatott a szakdolgozatom. Valami miatt mégsem teljes az örömöm. Biztos a bűntudat is közrejátszik, amit egy hülye reakcióm miatt érzek még mindig, de van más is.
Itt van a VEN is, egész héten félrészegen kéne lófrálnom az egyetem épületei között, nappal aludni, csak a nagyon fontos órákra bejárni, ahogy mások is teszik. De nekem nincs kedvem. Nincs olyan hangulatom, ami tavaly, vagy öt évvel ezelőtt volt. Úgy vélem, ez az "instant" VEN nem az igazi, bár kapok róla pozitív visszajelzéseket is. Nem vagyok rá kíváncsi, főleg nem annyi pénzért, amennyiért hajlandóak lennének beengedni. Ez azért van, mert öregszem? Vagy most éppen ilyen a hangulatom? Túl sok a tennivaló? (Ma is ügyeletes vagyok, például.) Nem tudom, de nem fogok elmenni a VEN-re, hogy ott mások kedvére tegyek azzal, hogy szimplán megjelenek. Mivel ha már ott vagyok, bulizni is kéne, ahhoz meg végképp nincs hangulatom. Szeretnék csak úgy hazamenni, pihenni, jól érezni magam a Szerelmemmel. Remélem, ez nem bűn...

Gerecse 50

Megcsináltam. Nem kicsit, nagyon. A címben említett teljesítménytúra Tatabányáról, szülővárosomból indul és oda is ér vissza 50 km gyaloglást követően. A szintkülönbségeket fejből nem tudom, csak egyre emlékszem, 2km-en 200m szintemelkedés, a Bányahegyen. Na, az durva volt, lihegtem nem is keveset, mindezt 26km után, köszönjük szépen. ;-)
Hatan kezdtük, hatan is fejeztük be, csak 2-4 arányban, mi ketten Gabesszal elhagytuk a fájdalmas arccal a földön ücsörgő fiatalokat, mert mi nem akartunk leülni. Következésképpen 10 óra 50 perc alatt végigmentünk rajta. 12 óra volt a szintidő, szóval kaptunk kitűzőt, akárcsak a többiek, akik kicsivel később érkeztek. Egy gyönyörű szép, kerek, rózsaszín hátterű kitűzőt kaptunk emlékbe.
Nomeg vízhólyagokat, fájó térdet, szép emlékeket és egy gondoskodó barátnőt (utóbbi csak rám jellemző). Már csak ezért is megérte. Voltak olyan pontok, amikor azt hittük, nem megyünk tovább, de tartottuk egymásban a lelket, és végül megcsináltuk. Igaz, azóta is csak gyógyulgatok, nem tudok rendesen menni, de sebaj, egyszer meg kellett csinálni.
Mindenkinek csak ajánlani tudom, egyszer érdemes!

Minden meccsen háború

Akár ezzel az alcímmel is futhatna hazánkban egy kis költségvetésű koppintás, mely a Minden héten háború című film stílusában adná elő csapatunk, a Veszprém Wildfires hányattatásait. Minden egyes játékosnak megvan a maga baja, a sztárallűrök, a sérülések, a kivagyiság, a nemtörődömség. Ám ha kell, összefogunk, egy csapatot alkotunk, és legyőzzük az ellenfelünket.
Pont úgy, ahogy tettük azt Hetesen, Kaposvár mellett a helyi Goldenfox csapata ellen. Nem számított, kinek mennyire fáj, szüksége volt a csapatnak az eredményre, a győzelemre. Az sokkal jobban fájt volna, ha kikapunk. De nem így történt, a csapategység megmutatta magát, képesek vagyunk nagy tettekre is. (Az amerikai filmek legtöbbször happy end végződést produkálnak.)
Május 9-én a Nagykanizsa Demons látogat Balatonalmádiba, hogy megpróbálja tönkretenni eleddig hibátlan hazai bajnoki mérlegünket. Nehéz dolga lesz.
HAJRÁ WILDFIRES!

Kisebb törés...

Remélhetőleg nem a karrieremben, csak a jobb gyűrűsujjam középső ujjpercében. Köszönhetően egy szerencsétlen mozdulatnak a múlt csütörtöki edzésen. Azóta gipsztok, amit április 23-án vesznek le, közben most vasárnap meccs, a bajnoki szezon első, mindent meghatározó összecsapása. Nem tehetem meg a csapattal, hogy nem játszok. Nem tehetem meg az ujjammal, hogy rásérülök. Aki tud köztes megoldást, tehát hogy miként kerüljem el a meccsen az újabb sérülést, írjon!
HAJRÁ WILDFIRES! 2009.04.12., 15:00h: Kaposvár Goldenfox vs VESC Wildfires, Kaposvárott.

Ma irány a Puskás-Stadion

Ha minden jól megy, akkor ma élőben nézem a Magyarország-Málta meccset. Kiváncsi vagyok, mert ilyen helyzetekben szoktak elhasalni drága aranylábúink. Remélem a több, mint 30000 szurkoló azért segít...

MAGYAROK!