A magyarság helyzete

Lassan egyre aktuálisabb felvetni a jövőnkkel kapcsolatos gondolatokat, úgy érzem, egyre inkább elérünk egy határt. Elérünk egy olyan határt, ahonnan nincs visszaút. El fogunk tűnni, vagy rabok maradunk saját földünkön. Muszáj lesz megvédenünk magunkat.
Nem ismeretlen feladat, hej, de mennyire nem. Pogány őseink is védekeztek a keresztény kultúra „áldásos” támadása ellen, de alulmaradtak. Ezért muszáj volt alkalmazkodniuk, s így aztán Európa egyik legjelentősebb államát építették fel. A földrajzi helyzet azonban már előrevetítette az elkövetkezendő véres évszázadokat. Tatárok, törökök, osztrákok, oroszok, a kisantant primitív hadseregei, végül negyven év agymosás. Hódítások, bosszúhadjáratok, a lakosság és a föld pusztul, az ország szétszakad, úgy tűnik, végleg. A helyzet szellemi és materiális síkon is meglehetősen reménytelen és kétséges. Összefognunk azonban akkor is muszáj!
Muszáj, hiszen tele a padlás itthoni problémákkal. A politikai elit maga a tragédia, képtelen az emberek javára vezetni az országot. A mesterségesen szított magyar-cigány ellentét már a mindennapokat is behálózza, annak minden bűnös vetületével együtt. Ránk telepedett a nemzetközi pénzügyi uralom, újkori rabszolgaságba vetve az átlagembereket. Egymást marjuk, ahelyett hogy felismernénk, hogy össze kell fognunk. Mikor regenerálódunk az agymosásból?
Muszáj, hiszen a környező országok még mindig rettegnek és még mindig készek ellenünk bármire. Nem nyugodhatunk meg: ha tovább osztanak bennünket, uralkodni is fognak felettünk… Pedig ha együtt tudnánk élni, nagyhatalmak lehetnénk. De addig is, nem szabad naivnak lenni és engedni országunk további zsugorítását…
Muszáj, hiszen a világ a vesztébe halad. A globális hatalom összeszűkül a piramis csúcsán, kizsákmányol mindent ami él, és mindent ami élettelenül fontos. Kíméletlenül haladunk az orwelli világok és a saját szennyünkbe történő fulladás felé. Meg kellene próbálni ellenállni. De egyedül nem lehet. Pedig egyedül kell, hiszen körülöttünk minden idegen…