A csúcson hagyom abba

Amikor megláttuk a dunaújvárosi stadiont, sokan elámultunk, hiszen egy 2 éve felújított, korábban csak TV-ben látott épületről van szó. Itt játszotta régen a Dunaferr az első osztályú focimeccseit, most pedig mi, amatőr veszprémiek léphettünk itt pályára. Nagy meleg, valamint a pálya fellocsolásának köszönhetően magas páratartalom fogadott minket, amire a bemelegítés közben ránk zúduló záporeső is rásegített. Fantasztikus élmény volt egy ekkora stadionban, ennyi néző előtt bevonulni a pályára és meghallgatni a Magyar Himnuszt. A meccs már nem volt ennyire vidám, az első percekben megszerezte a vezetést a Dunaújváros egy szélső futással, aztán erre még két TD-t rápakolt, így a félidőben 21:0 állt a képzeletbeli eredményjelzőn. Az offense nem remekelt, még first downt sem értünk el egy félidő alatt. A második játékrészben már sokat próbáltunk passzolni, mi több, szinte csak passzoltunk, így az óra sem pörgött folyamatosan, tehát jóval tovább tartott a 2. félidő, mint az első. Egy szerencsétlen interception után a Gorillaz már a negyedik touchdown-t érő akciót hajtotta végre. Ezt követően sikerült csak megemberelnünk magunkat offense szinten is, és jutottunk el a büntetéseknek is köszönhetően az ellenfél 5 yardos vonaláig, ahonnan azonban nem sikerült a TD, de egy eredményes field goalt követően elmondhattuk, hogy nekünk sikerült pontot szereznünk a Gorillaz ellen, erre nem sokan voltak képesek az idén. A lefújást követően vezérszurkolónk, a térdszalagszakadással műtött Pisti elintézte, hogy bemondják: "A Veszprém Wildfires 76-os számú játékosának, D-Man-nek ez volt az utolsó amerikai foci mérkőzése, neki is szóljon a taps!" Mondanom sem kell, megható jelenet volt, kb. 200-250 ember állva tapsolt a lelátón, függetlenül attól, kinek szurkolt a meccsen. A 28:3-mas végeredmény senkit nem hervasztott le, a sok sérülés aggasztó kicsit, de a tudat, hogy végigküzdöttük a szezont, és a másodosztály 3. helyét sikerült megszereznünk, mindenért kárpótol. Hajrá Veszprém, HAJRÁ WILDFIRES!